Van-e valaki, akinek nem negatívum jut eszébe arról, hogy kunsági bor? Tehetnénk fel a kérdést a borkedvelők között, de akár a bort elutasítók egyre szűkülő táborában is, ugyanis kábé egy évtizeddel ezelőttig hazánk legnagyobb borvidékének kétes hírnevét a 90-es évek borhamisítási ügyei alapozták meg. Ki ne emlékezne az olcsó, műanyag kannás borokra, melyekkel elárasztották a kocsmákat, a közérteket, a nagy áruházláncok és a kis italboltok polcait? Mindenféle zamat és illatanyagot nélkülöztek, sőt szaguk alapján inkább emlékeztettek valamiféle rovarriasztó szerre, savtartalmuk miatt pedig akár fürdőszobai tisztítószernek is alkalmasak lettek volna. Természetesen fogyasztottunk diákként talán nem is kis mennyiségben, főként sok szódával efféle borokat, nem is érdekelt semmiféle gasztro kalandozás az ízek végtelen horizontján, számunkra a bor egyet jelentett azzal az olcsó alkoholos itallal, amitől jól be lehetett rúgni. Ugyanakkor ez a korszak hosszú időre olyannyira aláásta véleményünket a borról, hogy jó pár évvel a borhoz való megtérésem után is komoly fenntartásaim voltak az alföldi borok iránt.
Ilyen előítéletesen, de kíváncsian érkeztünk a minap egy borkóstolóra a Borháló kaposvári üzletébe, ahol Font Sándorné Erzsike tartott előadást a pincészetükről, családjáról és persze boraikról. A soltvadkerti borászcsalád már több, mint harminc esztendeje foglalkozik borkészítéssel. Az első években a nászajándékul kapott egy hold birtokon kezdték e nemes tevékenységet, majd a sok-sok munka eredményeképp, a 90-es években pedig a kárpótlás segítségével újabb és újabb földterületekkel bővítették a birtokot, mely mára 35 hektárra duzzadt. Több kis családi anekdotán keresztül mutatta be nekünk Erzsike a szőlészetük és borászatuk dolgos hétköznapjait, bővítéseiket, fejlesztéseiket, ahogy eljutottak a néhány hektáros, kézzel, elavult módszerekkel művelt birtoktól a 35 hektáros, gépesített birtokig, a jól bevált, kizárólag oxidatív érleléstől a modern, reduktív technológiák alkalmazásáig. Borfesztiválokon megesett jópofa sztorikon és a szőlőben eltöltött dologidők mókás történetein keresztül ismerhettük meg e szorgalmas borászcsaládot, az édesanya, a borászfeleség szemszögéből. Tulajdonképpen kizárólag hazai szőlőfajtákkal foglalkoznak úgy, mint a kövidinkával, az Irsai Olivérrel, a cserszegi fűszeressel, az ezerjóval és a kékfrankossal.
No de nem lehet borról, borkészítésről úgy beszélni, hogy meg ne kóstoltuk volna őket. Első tételként egy intenzív illatú, friss, ropogós citrusos, zöldalmás zamatokban bővelkedő Cserszegi fűszerest ihattunk, melyet szénsavtartalma tett különösen üdévé, és az utolsó korty lenyeltével még hosszú ideig érezhettük ízét a szánkban.
Kövidinka következett a sorban, mely fajtát a borászat különös szeretettel nevel ősi magyar fajta lévén, és hogy visszahozzák a 90-es évek hamisítási botrányai után az őt megillető elismertséget. Háromszor kóstoltam vissza a bort, de mégsem éreztem meg benne azt a különlegességet, amiért lelkesedni lehetne. Illatában igen visszafogott, de meglötyögtetve a pohárban, picit várva vele azért előjön némi fehérvirágosság. Ízében lágy savait kis szénsavasság spékeli, de a híg szerkezeten, rövid lecsengésen ez sem segített.
A harmadik, személyes primőr kedvencem az Irsai Olivér volt. Nagyon intenzív bodzás, parfümös, muskotályos illat, szép savak, citrusosság, némi zöldalmával, és persze a hosszú lecsengés jellemzik. Igazi forró nyárra való fröccsbor.
A kóstoló a következő tétellel sem változtatott az alapvetően könnyed karakterű borokra épülő műsoron. A Tied Cuvée érkezett a sorban, mely Ezerjó és Irsai házasításából készült. E két fajta remekül egészíti ki egymást az ezerjó savhangsúlyosságával és az Olivér muskotályos bájával.
A borsort egy Kékfrankos rozéval fejeztük be. Izgalmas piros bogyós gyümölcsökre emlékeztető illatok, üdítő savak, epres, málnás aromák, pezsdítő szénsavasság, hosszú zárszó. Komplex és vidám bor. Nem véletlenül nyert annyi elismerést.
A borkóstoló hivatalos részét Erzsike néhány népdallal és Szent János áldással zárta, mellyel köszönetet mondott a sok dolgos kéznek, akik segítik őket munkájukban. Ezzel természetesen még nem ért véget a rendezvény, hiszen maradtak még borok, melyekből visszakóstolhatta mindenki a neki kedvesebb példányokat, közben pedig borbaráti csevejek képződtek a vendégek és vendéglátók között.
Összességében elmondható, hogy előítéletemet szépen lerombolták a kóstolt borok a könnyed, gyümölcsös és üde karakterükkel. A kóstolón picit hiányoltam a komolyabb tételt úgy mint az Ezerjó Selection-t, hogy egy kis változatosság is legyen a sok könnyedségben, de a jövőben már bátran fogom az alföldi borokat is mustrálgatni, kíváncsi lettem, mire képes még a Kunsági borvidék.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése